A legfájóbb ütés
Dr. Csiha Kálmán
erdélyi református püspök

A legfájóbb ütés mindég az, amit a szeretteinktol kapunk. Rosszakaratú idegenek kárt okozhatnak az anyagiakban, megvádolhatnak a becsületünkben, meggátolhatnak az elorehaladásunkban, felzaklathatják a lelkünket, de a szívünk legrejtettebb, védtelen titkai felett nincs hatalmuk. azt csak a szeretteink tudják megtaposni, mert az oda vezeto ajtóhoz csak nekik van kulcsuk. Ezért mindég a legfájóbb a tolük jövo ütés.

Amikor az 56-os magyar forradalommal egy idoben megindult az erdélyi magyarok tömeges letartóztatása is, általában nehéz börtönre ítéltek bennünket, ami többek között azt is jelentette, hogy nem tarthattunk semmi kapcsolatot a családunkkal. Nem volt jogunk sem látogatásra, sem levélváltásra, sem hazai csomagra. Évekig éltünk így, nem tudva, hogy egyáltalán élnek- e otthon a szeretteink, vagy meghaltak már többen közülük. Mégis ok voltak az egyetlen biztos földi pont az életünkben. Közben az otthon maradt feleségeket kitették az állásukból, vagy, ha eddig férjük mellett közös fizetésbol éltek, nem adtak állást nekik, csak akkor, ha hivatalosan elváltak férjüktol. El lehet képzelni annak a férfinak a lelkiállapotát, aki verések, éhezések, megalázások közepette azért akart csak életben maradni, hogy egyszer még haza mehessen. Aztán egyszer csak kiáltotta nevét az or, és benyújtotta a bírósági végzést, hogy írja alá, elvált tole a felesége. Ez volt a foglyoknak szánt utolsó lélektani ütés. Volt, aki bele is pusztult, mert hát fogalma sem volt arról, hogy különben talán éhen haltak volna a gyermekei. Mert mindég ott volt a gondolat: nem is szükségbol tette. Szertefoszlott egy távoli otthon megtartó ereje, és nem volt már érdemes élni.

1989 után azt hittük, hogy vége lesz a külso és belso fájó ütéseknek is. Nem így történt. A legfájóbb ütések mindég azoktól jönnek, akiket szeretünk. Mert nekünk is van egy lelki otthonunk, amiben a kisebbségi sors, az elnyomás és a diktatúra éveiben, amikor titkon rejtegettük a magyar zászlókat, (mert tíz-húsz év börtön járt értük, akár a magyar himnusz elénekléséért) mindég olyan bizalommal gondoltunk, mint a régi foglyok a feleségükre. Tudjuk, hogy ez a közös lelki otthon, Magyarország is sok nyomorúságon ment keresztül, de azért mindég fájtak a tole jövo ütések, mint a foglyoknak a váló-levél. Mert mindég attól fáj legjobban az ütés, akit szeretünk.

Hol is kezdodtek és hol is folytatódnak az ütések?

Sok anyaországi nem is tudja, mi az a kisebbségi sors, amikor egy-egy Erdélybol oda költözorol, azt mondja: az a román (vagy az az oláh), vagy egy Bácskából menekültre: az a szerb és így tovább. Igen tudjuk mi, könnyebb így megjelölni egy jövevényt, könnyebb így kifejezni magát, annak a nemzedéknek, amelyet nem tanította meg az iskolában, sem otthon arra, hogy Erdélyben mindenek ellenére, még mindég több, mint másfél millióan élünk, hogy Szabadka mellett negyvenezer magyar tömegsírja van, hogy mit szenvedtek a kárpátaljaiak a magyarságukért, hogy mivel küzdenek a felvidékiek. Könnyebb egyszeruen kimondani, hogy az a tót, vagy az az oláh. Tudják ezt az oda-költözöttek is jól, hogy sokaknak könnyebb így kimondani, csak hát fáj.

Tagadhatatlanul fáj nekik, mert azoktól kapják az ütést, akiket messzirol is szerettek, és akikrol azt hitték, hogy otthont találhatnak náluk. Mert ott a határokon kívül igazán nem volt érdemes magyarnak maradni. Fel lehetett volna cserélni mással, mint a börtön életet a fizeto besúgó státuszával, de mégsem tették meg sokan, mert nem engedte a lelkük. Éppen csak nevet kellett volna cserélniük, meg eladni ott belül valamit, ami drága és szent volt nekik, és szép karrierjük lett volna, de nem tudták megtenni. Sokukat még mindég bántja a lelkiismeret, hogy valami miatt nem bírták már tovább a küzdelmet és repatriáltak, hogy itthon oláhok, tótok, szerbek legyenek.- Ez volt az elso ütés.

Nem régen jártam Kárpátalján. Azon a Kárpátalján, amely a legtöbbet szenvedett magyarságáért. Nekik is megvan a maguk harmincezres tömegsírja Szojván, és jaj még hányan pusztultak el közülük Szibériában, amikor egy napi élelemmel elvitték oket. Itthon a templomaik egy részébol bútorraktárt, vagy gabonatárolót csinált a hatalom. Elvették a parókiákat, nem volt teológiájuk sem, ellenségnek számított, aki pap volt, de az öreg lelkipásztorok, fiatalokat tanítottak ki új lelkipásztoroknak, és megmaradtak. Aztán felbomlott a Szovjetunió. A kárpátaljaiak az otthoni újságokból tudják, hogy az akkori ukrán miniszterelnök felajánlotta Magyarországnak, hogy tárgyaljanak a határokról, mert nem volt ukrán-magyar határszerzodés, hiszen sem Trianonban, sem a második világháború után nem volt ukrán-magyar határ. Ott volt a pillanat, amikor egyezkedni lehetett volna, és megpróbált magyarokat magához ölelhetett volna az anyaország. De az új, elso független akkori magyar kormány e-helyett kijelentette, hogy nincs területi igénye. Lehet, hogy félt? Vagy talán más magyarázat állt a háttérben? Mert magyarázatot mindég tudnak adni az illetékesek. Vagy Nemeskürty Istvánnak van igaza, hogy a történelmi idokben a magyar nép mindég lebénult, mert Mohács óta megszokta, hogy mindég mások intézzék a sorsát? Megvettem az általam nagyon tisztelt, és abban az idoben személyesen is megismert Antall József miniszterelnök parlamenti beszédeit. Az utolsóban éppen Kárpátaljára céloz. Hogy meg kellett kötni a szerzodést, mert Ukrajnával ez nem volt rendezve. -Kárpátalja magyarsága ekkor kapta a legfájóbb ütést: Nem kellett az anyaországnak.- Mindég attól fáj legjobban az ütés, akit szeretünk.

Az Orbán kormány megalkotta a Státustörvényt. Sok vitával, bel- és külföldi ellenállással ment végbe. De végre éreztük, hogy szeretnek bennünket, törodnek velünk is. És úgy éreztük: ez egy kicsi nemzet-egyesítés. És "otthon", Magyarországon is elismernek magyarnak. - Aztán jött az ellen-propaganda: Húsz millió román fog beözönleni Magyarországra és elveszik a szerencsétlen magyaroktól a kenyeret! Igaz, hogy az új alkotmányban benne van, hogy a Magyar Köztársaság kötelességének érzi a határain kívül élo magyarokkal törodni, de ez csak maradjon olyan elméleti megfogalmazás. Ide a lábát be ne tegye senki közülük, mert akkor mi tönkremegyünk! Belebukott a polgári kormány, hogy szeretni mert bennünket. Az új kormány újra tárgyalt, ami eddig fénylett, az megüresedett, s talán még a koronát is le fogják venni majd a magyar igazolványról, amely maholnap úgysem jelent semmit.- Ez volt a harmadik ütés.

Magyarország belépett az EU-ba. Természetesen szigorítani kell a határokat. Megszülettek az ígéretek is, hogy valahogyan segítenek a külföldi magyarok beutazásán. Segítettek is: Aki Romániából Magyarországra utazik, annak 500,- EUR készpénzt kell felmutatnia, személyenként. Ha férj, feleség megy, netán még egy gyermek is útra kel, az 1.500,-EUR. Nálunk, Erdélyben az körülbelül nyolc hónapi fizetés. És még útiköltség is kell és lehet, közben szállás és étel is valahol. Ki tud már könnyen rokonlátogatóba menni? -Szerbia-Montenegróból vízumot kell váltsanak a magyarok, hogy meglátogathassanak valakit odaát. (Kárpátalján is.) Olcsón, vagy ingyen kapják?- De ki kell váltani. Oda kell utazni, sorba kell állni, vissza kell menni, ha nem sikerül rögtön. Esetleg több utat tesz meg Szerbiában, mint amit Magyarországon fog majd megtenni. És persze ma már meg is verhetik érte. Nem nagyon könnyítették meg nekünk a hazautazást. Fáj ez az ütés is! Ez volt a negyedik.

De lenne mindenre megoldás. A kettos állampolgárság. Szerbia már félhivatalosan felajánlotta Magyarországnak. Meg lehetett volna ragadni az alkalmat. Nem kellett. E helyett okfejtéseket hallottunk a jogi nehézségekrol. Hogy fájhatott ez a délvidéki testvéreinknek! Jobban, mint az, hogy elvakult szerbek megvertek sokakat. Mert az ütés mindég attól fáj legjobban, akit szeretünk.

Ki lehetne egyezni már valahogyan ez ügyben Romániával és Ukrajnával is. Hiszen mindegyik gyakorolja a maga módján. A Magyarok Világszövetsége népszavazási kérést indított el ezért Magyarországon. Az aláírások száma jóval túlhaladta az aláírási küszöböt. Ha nem jelennek meg elegen a szavazáson, vagy ha nem szavaznak a kérdésre akkor azt tovább már a parlamentben sem lehet felvetni. Akkor Magyarország véglegesen kitagadott bennünket. És ez lesz az utolsó, legfájóbb, halálos ütés.

Nekünk nem azért kell a kettos állampolgárság, hogy kiköltözzünk Magyarországra. Aki el akar menni, anélkül is elmegy. És Románia három év múlva EU tag lesz. Akkor meg éppen oda mehet mindenki, ahova akar. De ott van még Kárpátalja és Szerbia, és a többi testvéreink. És ott van mindnyájunknak a lelke, amely magyar akar maradni még így is, akkor is, amikor nem érdemes. Amikor még hazulról is a legfájóbb ütéseket kapjuk.
Amikor sokszor keseruen elmondjuk Reményikkel:
"Szomorú szívvel mondom nektek, mai magyarok
Magyarország szíve a határokon kívül dobog."

És tudjuk, hogy mégis vannak testvéreink.
Igazlelku és áldozatos testvéreink, akikkel egy a lelkünk, tesznek is értünk, akik aláírták az íveket, akik bejárják Erdélyt, és gyujtenek a gyermekeinknek, hogy tanulhassanak, akik nem reszketnek azért, hogy megszegényednek, hogy kevesebb lesz a kenyerük vagy a kényelmük, mert szeretnek bennünket. Jó dolog tudni, hogy Magyarországon vannak még magyarok.

Ez az írás nem csak a fájdalomról, hanem az örömrol is szól, hogy velük találkozhattunk. Hogy bennük Istentol küldött társakat találhattunk. Talán sikerül nekik lefogni az utolsó ütést méro kezeket.